Kisvakarcs [antikvár]

A halála előtt három hónappal kezdtem el lopni apámtól. Mezíüáb osontam végig a házban, és mindent a zsebembe csúsztattam, ami csak felkeltette a figyelmemet: arcpirosítót, fogkrémet, két csorba, türkizkéz kézöblítő tálat, egy üvegcse körömlakkot, egy pár elnyűtt lakkbőr balettcipőt és négy megfakult, eredetileg fehér, akkorra már megsárgult párnahuzatot. Minden lopás megnyugvással töltött el, pedig mindig megfogadtam, hogy az lesz az utolsó. Hamarosan mégis rám tört a késztetés, hogy új tárgyat emeljek el. Lábujjhegyen beosontam apám szobájába, és a bejáratnál óvatosan átléptem a nyikorgó padlódeszkát. Amikor még tudott lépcsőzni, itt dolgozott, most ez lett a betegszobája. Könyvek, levelek és gyógyszeres fiolák hevertek szanaszét. Üvegalmák, faalmák, díjak, magazinok és papírhalmok. A falakat bekeretezett Hasúi-metszetek díszítették, szürkületben és napnyugtakor ábrázolt templomokról. Egy másik falon rózsaszín fénysugár nyújtózott keskeny sávban. Rövidnadrágban, körbepárnázva ült az ágyon. Pipaszárrá soványodott lábát szöcske módjára húzta maga alá. - Helló, Lis! - köszöntött. Segyu rinpocse állt mellette. Az utóbbi időben bármikor érkeztem látogatóba, mindig ott volt apám közelében. A csillogóan barna szemű, sercegően ka-ristoló hangú, alacsony brazÜ férfi, a rinpocse buddhista szerzetes volt. Kerek hasát barna köntös takarta. A titulusa szerint szólítottuk. Tibeti szent emberek most már néha Nyugaton születnek, akár olyan helyeken is, mint Brazüia. Nekem egyáltalán nem tünt szentnek - nem volt távolságtartó vagy kifürkészhetetlen. Nem messze tőlünk egy fekete zsákból valamiféle tápszert pumpált egy duruzsoló motor, a kivezető cső pedig eltűnt valahol az apám ágyneműje alatt. - Érintsd meg a lábfejét! - szólalt meg a rinpocse, majd megfogta apám ágyon heverő lábfejét. - így! Nem tudtam eldönteni, hogy a lábérintés nekem jó-e, vagy az apámnak, esetleg mindkettőnknek.