Kivándorlók [antikvár]

Gyerekkorom kellős közepére esik az a nap, amelyen öntudatos életem kezdődött. E nap visszhangja még ma is, mint fülsiketítő dobpergés zúg a szívemben. Ha visszagondolok rá, kiszárad a torkom s aztán valami furcsa bűntudat támad fel bennem s tulajdonképen azt sem tudom, miért. Talán azért, mert azt mondom magamnak, hogy az ilyenfajta nap minden embertől kivételes bátorságot követel és én akkoriban nem tudtam, nem is tudhattam, mit jelent ez a szó: bátorság. Hiszen mindössze hét esztendős voltam. Így végződött első gyerekkorom és így kezdődött életem: menekültem. Még most, több mint húsz esztendő multán is, átélem ez emlékezetes nap minden szakaszát. Rozoga társzekéren kuksoltam, a nyomorúságos alkotmány telve volt batyukkal és zsákokkal, recsegett és nyikorgott. Mellettem egymáshoz szorulva ült anyám, öcsém, nagyszüleim és azonkívül két idegen, hosszúszakállas, fekete báránybőrsüveges férfi. A kocsis, egy zekébe öltözött paraszt, mocskos csizmába bújtatott, földszínű nadrágjában lihegve és kiáltozva haladt a kocsi mellett. Nagyon kora reggel lehetett, mert emlékszem, hogy körülöttünk a világ csak lassacskán bontakozott ki a sötétségből.