Kék álhalál [antikvár]

- Az emlékmű össze van kenve. Szagos! - vittem meg nekik a hírt. Bátyámék éppen a városunk panorámájában gyönyörködtek, mely a nemrég elállt hóhullástól meglepően tisztának és közelinek tetszett. Hitetlenkedve, de azonnal követtek. Apám, bár látszott rajta, úgy igazából nem hiszi, legalább nem értetlenkedett, és elegendő volt rápillantania az emlékműre, hogy meggyőződjék, mivel is kenték össze, míg bátyám csak toporgott a szétfeszített abroncsú vasajtó mellett, s asszony módra sopánkodott: - Ez egyszerűen nem létezik!... Meglássátok, csak sár lesz... Barnás agyag. Esetleg: festék - ismételgette, és nem merészkedett közelebb. Csak akkor hallgatott el, amikor apám, láthatóan megunva sápítozását - hogy fognak diadalmaskodni anyámmal, amint ehhez a jelenethez érnek délutáni kávézgatásaikkor!, nyilallt belém az összekent márványlaphoz érintette a mutatóujját, majd bátyám orra alá tartotta. - Tényleg az... És egészen friss! - mormogta bátyám félrefordulva.