Klastrom és tűzhely I-II. [antikvár]

Egyetlen nap sem múlik el a földön, hogy ismeretlen emberek ne vinnének végbe nagy tetteket, ne adnának hangot súlyos szavaknak, és ne szenvednének nemes bánat terhe alatt. E szürke hősök, filozófusok és mártírok nevét többnyire homály fedi egészen addig az óráig, amidőn a ma elsőkből utolsók lesznek, az utolsókból pedig elsők. De akadnak olyanok is, akikről tud a világ, csak ez a tudás, hogy úgy mondjuk, szunnyad; ezeknek életét és jellemét elrejtik a világ szeme elől a régi évkönyvek, melyek tetteiket megörökítették. Az egyszerű olvasót nem ragadják meg ezek a történetek, olyan kurtán és hidegen beszélik el őket: nem árad belőlük az élet lehelete, nem férkőznek közel a szívhez, csak történelmi jégesők apró szemei, melyek megütik ugyan, de szívéről leperegnek. Megérteni sem tudja őket, hiszen a rövid foglalat nem elbeszélés, miként a csontvázak sem hús-vér emberek. Így aztán a krónika, ha színigaz is, az egyszerű ember számára holt betű marad: íróik túl sokat bíztak a képzeletre, márpedig a képzelet ritka adomány. Itt veszi tehát hasnát a közönség a regényírónak - ki számára a tolmács szerepét tölti be.