Kóbor rémek [antikvár]

Részlet a könyvből: Kutyák harca az emberrel. A levegő, mint valami nehéz, átfűtött tenger, ereszkedett a tikkadt pusztára. Nyárfák szomjasan és reménytelenül lógatták fakó, porlepte koronájukat. Szellő sem rebbent. Tetemföld szikjén sápadtan csillogott az apadt ér, az ég heve az utolsó kortyokat szívta ki belőle. A hőmérő negyven fokot mutatott volna árnyékban Reaumur szerint, ha ugyan akadna bolond, aki ezen elhagyatott ősvidéken, hová madár alig téved - a napok hevét hőmérővel lemérje. Nagy melegben az ember a hűvösebb oldalát fordítja ki a subának és át alussza a kegyetlen delet a cserény árnyékában vagy a pincegádor hűvösségében. A lovak is csak lépésben poroszkálnak - embernek, állatnak napszúrástól kell tartani. Senkinek sem sietős most az útja. Egy ember mégis lélekszakadva rohan az országúton végig. Kalapját is elvesztette a nagy ijedségben. Vagy lehet, hogy nem is volt neki. Hosszú, nyurga, szeplősarcú legény. Valami csavargó. Köntöse merő rongy. Nadrágja is tarkállik a tépésektől. Riadtan menekül. Komor, bozontos, ijesztő kinézésű tanyai komondorok a nyomában. Veszett csaholással követik. De a csavargó győzi a futást. Szinte porzik az út a lába alatt...