Kölyökkóstolgató/Nem születtünk szülőnek [antikvár]

A legtisztább szerelem,Jaj de édes ez a gyerek! Én megeszem!"Igen, a kicsi gyerekeknek ízük van. Mint a kívánatos, jó ennivalónak.No, van szaguk is. Becsinál az aranyos kis csecsemő, s akkor bizony nincsen ibolyaillata. Vagy kijön belőle a megevett tejecske, rá a kisin-gére, réklijére, pólyájára, be a nyakába, fülébe - sokszor még a haja is csimbókokba ragad tőle -, s egyszerre olyan tejcsarnokszaga lesz, hogy a saját szülei is elhúzzák az orrukat. Körülszimatolják, s nagyokat fintorognak.Phű, de büdös, dobja ki!" - mondogattuk mi is gyakorta, a Katona bácsi haptákba " kezdetíi közismert gyerekdalra utalva. Olyan hangsúllyal persze, hogy inkább a kicsire magára legyen érthető, mintsem a pólyahuzatra vagy a pelenkára. Phű, de büdös, dobja ki!" - nevettünk bele a kis tehetetlen - vagy nagyobbacska, de annál jobban megszeppent - kölyöknek a képébe, s ez mindjárt enyhítette a kimosdatással, illetve tisztába tétellel járó pillanatnyi kellemetlenséget.Igen, az a legjobb tán az ilyen apróságokkal való bánásban, hogy annyit kell nevetni rájuk (meg rajtuk). Hát még ha épp megfürdettük őket este, s most ott feküsznek egyetlen nagy törülközőbe - vagy fürdőlepedőbe - tekerve, hogy csak a két szemük meg az ormk hegye látszik ki belőle! Kapálódznak kézzel-lábbal, rúgnák le magukról a leplet, de mi nem hagyjuk, dehogy hagyjuk, húzzuk vissza rájuk, s közben lapogatjuk őket a tenyerünkkel, hogy mindenütt jól feUtassuk testükről a vizet, meg ne fázzanak. Aztán jöhet az öltöztetés, bele a karjukat a kising ujjába, vagy ha már kinőttek a pólyás korból, a külön