Könyörtelenek [antikvár]

Az ütés a jobb arccsontján érte. Pontosan ez volt a terve, ezért fordította néhány centiméternyit oldalra a fejét, amikor apa ütött. Az ebédlőasztalnál apa többnyire az orrára célzott, és próbálta csuklóból a kézfejével eltalálni. Arcon egyáltalán nem fájt az ütés. Csak tompa, fehér érzés volt. Ezért tartotta oda inkább az arcát. Apa büszke volt erre az ütésre, mert azt képzelte, hogy gyors és meglepetésszerű. De Erik, aki minden csapását és fortélyát lígy ismerte, mint a tenyerét, észrevette azt az apró rándulást a jobb szeme alatt, amely előre jelezte az ütést. Az ebédlőasztalnál csak világosan előre jelzett jobbkezes pofonokra lehetett számítani, vagy alattomos csuklómozdulatokra, amikor visszakézből vágta orrba. Ez utóbbi inkább megalázó volt, mint veszélyes. Eriknek egyáltalán nem okozott volna gondot annyira hátrahajtania a fejét, hogy apa ne találja el. De akkor fennállt volna a veszély, hogy a vén marha elveszíti az önuralmát, és átv^eti magát az asztalon, hogy egy balhorgot vagy egy jobbegyenest vigyen be. És akkor törik a porcelán, vagy legrosszabb esetben az asztal is felborulhat. Amiért persze Erik lett volna a hibás, s ez félórásra is nyiijthatta volna a desszerthez dukáló verést. Ezért nem engedhette meg magának, hogy elhajoljon, amikor apa csuklóból, visszakézből ütött. Fegyelemre és gyakorlatra volt szükség ahhoz, hogy épp csak annyira fordítsa el a fejét, hogy az ütés ne az orrát érje, hanem az arcát. - Bizony, bizony - mondta apa vidáman. - Ma a kefe van soron, és huszonöt ütés. Borzasztóan enyhe ítélet volt, már-már minimális. Huszonöt ütés a ruhakefe fájával körülbelül húsz másodpercig tart, aztán vége is. Nem fog sírni, nem akar sírni, amikor apa veri. És meg is tudja állni, ha képes ennyi ideig visszafojtani a lélegzetét. A nyírfa vesszővel