Könyörtelenül [antikvár]

A fájdalom végre enyhült, ezért az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott.Megint az órára pillantott. A ketyegés szinte visszhangzott a szoba csendjében. A nő hosszú ujjai a zseníliatakaróval babráltak, aztán az ágy melege megnyugtatta, és már örült a végső elalvásnak.A nagyanyja mindig azt mondta, hogy a nőknek csak az alvás hosszú óráiban nem kell rettegniük attól, mi lesz a lefekvés következménye. Vagyis: csak a koporsóban lehet igazi nyugalomra lelni. Ő maga ezt sokáig nem értette meg. Nem hitte, hogy valaha is elfárad annyira, hogy a halál megváltásnak tűnik, és nem érdekli, mi lesz azokkal, akikről addig gondoskodott. Régebben nem tudta elképzelni, hogy az öregség ráncai ennyire behálózzák az arcát, és a bőre pergamenvékonyra sárgul, s közben rádöbben, hogy soha nem gondolt a jövőre olyankor, amikor fontos lett volna. pedig a jövő azon alapult, amit a múltban megtett, és nem azon, amit szeretett volna megtenni. És mindennek megkoronázásaként a szexről alkotott véleménye is megváltozott, már csak ösztönnek látta, olyan sürgető, kényszerítő testi funkciónak, mint a székelést vagy a szellentést. A szerelem nem járt vele.