Kopjafák [antikvár]

Részlet a könyvből: "Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem mohos temetőkben vadvirággal takart padmalyos sírokban szép madárszó mellett. Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el. Minden holttest letett ruha, melybe a gyermek öltözik. A temető a soha ki nem alvó élet álarca csak. Egy az élet a föld fölött és a föld alatt. Fekete porból piros virág nyílik, eltemetett gyászból új búbánat fakad."