Kopogtat a bánat [antikvár]

ELSŐ FEJEZET Azt az ismeretlen érzést, amelynek szelíd borúja néha elönt, alig merem ezzel a szóval illetni, ezzel a komoly, szép szóval: bánat. Olyan elárasztó, önző érzés ez, hogy szinte szégyellem, hiszen a bánat mindig becsülnivalónak tűnt nekem. Nem ismertem azelőtt, inkább csak unalmat, megbánást, néha-néha furdalást. Ma úgy lep el, mint puha, nehéz kelme, és elkülönít a többiektől. Azon a nyáron tizenhét éves voltam, s tökéletesen boldog. A „többiek" — apám volt és Elza, a barátnője. Mindjárt meg is magyarázom ezt a kapcsolatot, nehogy ihafhis színben tűnjék. Apám akkor negyven éves volt, tizenöt éve özvegy; fiatal, csupa életerő, lendület, s amikor két évvel azelőtt az intézetből hazatértem, meg kellett értenem, hogy nem tud meglenni nő nélkül. Már azt, hogy félévenként váltogassa őket, kevésbbé tudtam megérteni. De csábító hatása, ez az új, könnyed élet és hajlamaim hamarosan elfogadtatták velem ezt is. Könnyű természetű, jó üzleti érzékű ember volt, minden iránt élénken érdeklődő, mindenbe gyorsan beleúnó, és — tetszett a nőknek. Nekem sem 9