Bővebb ismertető
ELŐSZÓ
Annak az írónak a könyvét veszi kezébe a kedves Olvasó, akinek az élete átíveli az embertelenség századát (1916-tól), és akinek a lelkében ugyanazok az eszmék és események éltették a reménység lángját, amelyek sok más, reménységből élő honfitársának a lelkében is.
" legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek." -? buzdítja Szent Péter az őskeresztényeket (lPt 3,15), akiket többek között arról is fölvilágosít, hogy nem új dolog, ha megpróbáltatások érik őket keresztény mivoltuk miatt: "Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek." (lPt 4,12).
Kilencvenedik évemben járva én is késztetést érzek arra, hogy "számot adjak reménységem okáról". Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy ezt a "számadást" azoknak a jó barátaimnak, paptársaimnak, rendtestvéreimnek, honfitársaimnak a nevében is meg kell tennem, akik már "kihaltak" mellőlem, de akikkel még együtt éltük át a félelemkeltő vagy reménykeltő eseményeket, a nemzeti és egyházi sors-tragédiákat, a reménytelenség és a kétségbeesés gödreiből is kikapaszkodásra késztető és képessé tevő kegyelmi indíttatásokat, a magyarság "táborhegyi megdicsőüléseit" a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson, majd újabb trianoni keresztre feszítését Párizsban, a náci uralom, majd a kommunista uralom embertelenségeit, a szerzetesrendek föloszlatását, a börtönélet és a fizikai munka megpróbáltatásait, majd a "puha diktatúrában" újjáéledő reményeket, a rendszerváltozást, a pápa-látogatások örömteli eseményeit, s az újabb szorongásokat, félelmeket
1934-ben harmincnyolcan érettségiztünk, tizenöten mentünk papi pályára. Közülük már csak magam élek, osztályomból összesen ketten élünk. 1946-ban tizenegy jezsuita rendtársammal együtt szentelődtünk pappá a szegedi Fogadalmi templomban. Már csak én vagyok életben. És hol vannak már azoknak az 1950-ben föloszlatott szerzetesrend