Kóstoló [antikvár]

Túl már az ötvenedik kötetemen belém fészkelte magát a gondolat: kerül-e valamikor egy fiatal kritikus, irodalomtörténész, aki rászánja majd az időt végleg összeállt életművem posztumusz válogatására. Ám ha kerülne is, rábízhatnám-e a válogatást jó lelkiismerettel, alárendelhetném-e ízlésének, ítéletének a maga szuverén ízlését, ítéletét? Vajon nem volna nagyon is indokolt, hogy maga a költő, az író válogassa ki összeálló életművéből azokat az írásait, amelyeket legszívesebben bízna az utókorára, írói hagyatékának legjavát: örökhagyó kötetét. Értékítélete saját életművéről, új szemszögből, új oldaláról jellemezné a szerzőt, s merőben új vonásokkal gazdagítaná az irodalom színképét. Idővel szellemi örökhagyásnak minősülne az ilyen kötet, hitelesebbnek, mint a posztumusz válogatások. Alapsorozat lehet a könyvtárakban a személyesen válogatott életművek - az örökhagyó kötetek - sorozata, a főrangú polcokra esélyes, a végét sem látni, olyan hosszú távon. Ma már belátom, vakmerő vállalkozás volt ez 1993 nyarán. A pártállam jól kiépített kiadói-terjesztői hálózata már romokban; a korlátoltságnak, a tehetetlenségnek, a gátlástalan kapzsiságnak és a politika sanda hatalmi törekvéseinek a kultúra e főrangú tartományát is kiszolgáltatta a "privatizáció".