Bővebb ismertető
Piros-Utca
Poros szülővárosom, Szabadka, a világ legnagyobb faluja. Kegyetlen szél söpri az utcák porát egyik kerületből a másikba, teleszórja szemünket, szánkat, tüdőnket finom üvegszerű porral, aztán - mint aki jól végezte dolgát, - megpihen, hogy másnap mindent élőiről kezdjen.
Szavahihető, komoly történetírók állapították meg, hogy a mi városunkban és környékén évszázadok óta nem történt feljegyzésre méltó esemény.
A koránfekvő polgárok parányi életét, ólmos álmát sohasem zavarta árvíz, földrengés, forradalom, polgárháború. Még csak valamirevaló tűzvész sem pusztított itt soha. Ezzel magyarázható, hogy a nagy poros-boros alföldi város, nádfödeles házaival bizony alaposan lemaradt a korral lépést tartó, rohamosan fejlődő, bár fiatalabb Sanfrancisko mellett.
Amikor a szomszédos városokat árvíz öntötte el földrengés sújtotta porba, városunk árkos-gödrös utcáin legfeljebb csak örvénylő porfelhők jelezték a közeli katasztrófákat. A város polgárai azzal a megnyugtató, biztos tudattal végezték mindennapi munkájukat, hogyha az egész világ el is pusztul, Szabadka és környező szállásai zavartalanul keringenek tovább a világűrben. Ennek a Nagy Falunak egyeden körútja van és ez a Piros-utca. Itt éltem le szomorú gyermekkoromat. Kilencéves voltam, amikor apámat elvitte a tüdővész. Fiatal volt, alig harmincnégyéves. Kis, sötét szobában feküdt és rekedten köhögött. Arccsontjai kimeredtek, fénylő, fekete szeme mélyen ült a beszáradt szemgödörben. Nem szerettem apámat, szöktem tőle, féltem sötét tekintetétől. Élénken emlékezem az öreg, szuszogós orvosra, aki néha meglátogatta sorvadásos apámat, felírt holmi teát, vagy kenőcsöt, aztán fogta fekete botját és tovább ment.
Anyám, - aki kézimunkázással tartotta el családját és akit nagyon szerettem, - még ki sem fizette a patikára és temetésre felvett kölcsönt, máris követte apámat. Szegény, szép, szorgalmas anyámat is a