Köszönöm, jól vagyok [antikvár]

Tar Károly kisregényéből sehol se bukkannak elő a kezdő írónak azok a setesutaságai, amelyek néha nagy erő és gyermetegség rokonszenves ellentmondásával bájolják az olvasót, és derítik fel az ítész arcán a bizakodás mosolyát; fiatal szerzőnk tüstént a mély vízbe vetette magát, s mintha az őstehetség atavizmusa szabta volna meg mozdulatait, egyszeribe szabályosan kezdett úszni a partok felé. Ez a mély víz nem más, mint az emberiség örök és sötét veszedelme, a megrekedt szokások, cseppkővé fagyott és jéggé dermedt elvek, előítéletek gyűjtőfogálma: a konzervativizmus, amely önmaga ifjonti lázadását is letagadja, s szétvetett lábbal elállja utunkat a haladás kapujában. Érvei elmeszesedett igazságok, vagyis: dogmák. Tar Károly öt ív terjedelemben is biztos vágásokkal vívja meg mérkőzését az apai tekintély köré fonódó látszaterényekkel: vádbeszédét első személyben mondja föl, anélkül, hogy apa-fiú hagyományos nemzedékharcában ragadná fel a szavak fegyverét, vagy a tudat küszöbe alatt keresné szülő és gyermek viszonyának, a korai sérüléseknek lélektani okait, hogy újólag panaszként fölzengesse azt. Amit Joó János tesz, a kiviselt sorsú káderes, amivel ő megsanyargatja környezetét és családját, az nem szimbólum és nem parabola, az egy darab testközelségű történelem: nyárspolgárokból kiskirályokká koronázott emberek tragikomikus életútja, akik önmaguk meghirdetett igénytelenségének létráján emelkedtek fel, mihelyt azonban a szólamok avultan kihullottak a szájukból, ijedten kaptak egy kicsinyes lét minden menthető tárgya után: az új bútor és a dominó után - minden elvi érdeklődést félrehessentő dolog után.