Kövek és gyöngyök [antikvár]

1. 'KaMma Sahlá már a rozsdás szélű, világoszöld vas kertkapu előtt állt, és leste, hogy jövünk-e végre. Amikor Parvín meg én befordultunk a sarkon, rögtön láttam, hogy nagy kő esik le a szívéről. Nem késhettünk el megint. Parvín felém pillantott, és még sietősebbre fogtuk. A futás túl feltűnő lett volna, nem akartuk, hogy megbámuljanak, de azért megtettük, ami tőlünk telt. Gumitalpak csattogtak az úton, kis porfelhőket kavartak maguk mögött. A szoknyám széle a bokám körül lengett, a fejkendőmet átáztatták az izzadságcseppek. Gondolom, Parvínnál ugyanez volt a helyzet. Franc beléjük! Miattuk történt az egész. Azok a szemtelenül vigyorgó, rongyos nadrágos fiúk! Nem először késtünk miattuk. Kék, lila, mélyvörös ajtók mellett futottunk el - sok színes négyszög a szürke falakban. Sahlá türelmetlenül integetett felénk. - Siessetek! - suttogta dühösen. Lihegve lopakodtunk utána. A kapu fémesen csattant a keretben. - Parvín! Ez meg mire volt jó? - Bocsánat, bocsánat! Nem gondoltam, hogy ilyen hangos lesz. Sahlá a szemét forgatta, és én utánoztam. Parvín mögött mindig nagy zajjal csapódtak az ajtók. - Mi tartott ilyen sokáig? Nem a pékség mögötti utcán jöttetek? - Nem lehetett, Sahlá! Pont ott vártak! A piac körüli, hosszabb úton jöttünk, hogy elkerüljük a pékséget, ahol a fiúk ácsorogtak. A hátuk görbe volt, a szemük S ide-oda járt: a városkánkat, ezt a kékeszöld dzsungelt lesték. A laza focimeccseken kívül ez volt az iskolás fiúk kedvenc