Krisztina bárónő [antikvár]

éltem egyszer én " Márai Sándor: Monológ Egy bizonyos életkor után furcsa tréfát űznek az emberrel az évek: a múlt közeli, megnyugtató, kézzelfogható, míg a jelen egyre távolabb kerül, és nem nyújt semmit, a legkevésbé biztonságot. Az idő és az emlékezet különös játéka ez, egyszerre izgalmas és riasztó. Olyasféle érzés, mintha valaki igyekezne kihúzni a lábam alól a talajt, vagy mintha folyton összekevernék egy kirakósjáték darabjait. Nehezen akar összeállni a kép. Olykor úgy txinik, nem is lehet teljes soha, vagy ha mégis, csak a maga torz, homályos módján, hiszen az idő és az emlékezet sok mindent megváltoztat. Egy bordeaux-i szőlőskertben ülök, de egy hajdanvolt magyarországi pincére gondolok. Hallgatom az alkalmazottak gyorsan pergő francia beszédét, a francia szél mégis magyarul suttog a fülembe. Franciául beszélek én is, de a legszívesebben magyarul olvasok. Az álmaim is magyarul szólnak, mintha kislány lennék megint, vékony, vörös, szögletes, aki felett folyton csak sopánkodnak: milyen sovány, milyen csontos, mennyire híján van minden kerekded bájnak, ráadásul az a sárgarépaszín, megzabolázhatat-lan lobonc Szinte hallom a nagyanyám kétségbeesett kérdését, miközben úgy mered anyámra, mintha feltétlenül tudnia kellene a választ. „Kire üthetett ez a kis béka? Szegény apád, amilyen világszép ember volt, biztosan forog a sírjában." Nagyapámra gondolt, akit csak Zsugori Zsigaként ismert mindenki, noha Károlynak anyakönyvezték . Rég halott volt, mire én megszülettem, és minden pénzét - ami nem volt éppen sok - a fiára. Elemérre hagyta. „Talán Méri vére", jegyezte meg anyám kissé epésen. Fájtak a szavai, mert Elemér, az öccse nem tartozott a szép Radnayak közé. Ez még nem lett volna baj, csakhogy Méri bácsi a tisztességes Radnayak közé sem igen sorolhatta magát. Ha enyhén kopaszodó, fakó hajára, fiatal kora ellenére máris szürkés, petyhüdt 7