Krúdy Rózsája [antikvár]

Csak éjszaka ne volna! Az utcában teremtett lélek sincs, az ablakok sötétek, az óbudai házak lakói az igazak álmát alusszák ezen a júliusi éjszakán. Egyetlen földszintes ház alacsony ablakából szűrődik ki némi világosság. A karosszékben ülő férfi tekintete a fali polcra téved, szórakozottan levesz egy doboz gyufát és cigarettát. Már majdnem rágyújt, de aztán meggondolja magát, nagyot sóhajt. Ma szokatlanul korán, éjfél körül ért haza, és ennek jó oka van, amit azonban senkinek nem kell megtudnia a házban. Éppen elég bajt hozott a felesége és a lánya fejére már eddig is, nem kell ezt tetézni. Feláll, és halk léptekkel elindul a hálószoba felé. Amikor óvatosan kinyitja az ajtót, a nő egy pillanatra felébred, álmosan pislog, majd becsukja a szemét, és újra elalszik, vagy csak tetteti az alvást. A férfi az ágyhoz lép, lehajol, mélyen beszívja a haja illatát, megsimogatja a kócos fejét, de nem akarja felébreszteni, csak nézni kicsit, mielőtt kimegy a szobából. Egy órával ezelőtt az ötödik vagy a hatodik pohár sert kortyolgatta a Kéhliben, soha nem mondta volna sörnek a kedves italát, amikor váratlanul nyilallást érzett a mellében, s mintha hirtelen összeroppant volna a mellkasa. A fájdalom minden porcikáját átjárta, elsötétedett előtte a világ, és a sötétség hosszú ideig fogva tartotta az egész testét. Jéghideg verejték öntötte el, előbb káprázni kezdett a szeme, majd elhomályosodott a látása, és csak ült