Kruzlics engem úgy segéljen [antikvár]

Lám, ​lám megint egy könyv… Talán emlékszik még az olvasó, az utolsó regényemet, az "Azt mondta, hogy igyi szudá"-t megelőzte egy alapos előszó. Van, aki olvasta, van aki nem. De aki mulasztott, most pótolhatja: ezt az előszót ne hagyja ki. A ciklus második darabjáról van szó, a "Kruzlics engem úgy segéljen"-ről. Összefüggésben vannak a részletek. Aki az "Azt mondta, hogy igyi szudá"-t nem olvasta, elmeditálhat a "Kruzlics engem úgy segéljen" felett. Míg azonban jártasságot szerzett az elsőben, könnyen elboldogul a másodikkal. Holott az évek csaknem azonosak mindkettőnél: 1945. Ez a regény is tartalmaz előzményeket és utólagos fejezeteket is. Ebben még hasonlónak is mondható az első regénnyel. Minden a románokkal kezdődik… És minden velük is végződik. Tíz fejezet az előzményből. Aztán jön maga az egész "regénytest" majd' 300 oldalon. Míg a vége megint tíz fejezetből áll utóhangként. Mégis, nézzünk utána, mi történt azokkal, akik a teljes regényt megszenvedték? A helyszín – az előhang és utószó szerint is – Szatmár megye. A falu, a vidék, a környezet. Míg a regény maga: Szatmárnémeti. A befejezés pedig: furcsa félév, 1945 után az elcsatolt Szatmárnémeti, mint megszállt terület, nem fogadja diákjait. A magyar város a maga magyar diákjait. Igaz, változott a határ. Változott megint. Jánkmajtishoz alig egy hajításnyira húzták meg a határvonalat újra, szerencsére, még a terület idecsatolásával. Akik meg a túloldalra estek, lehettek Szatmárnémetiben román ajkú magyar diákok. Az átjárás megszűnt… Aki lakott Szatmárnémetihez tíz kilométerre, attól egy egész világ választotta el a várost. Még a madár se járhatott át. Most egy kicsit másképp van. De még nincs jól semmi. Mégis, egy regény erejéig idézzük fel a múltat. Hadd csengjen a neve Szatmárnémetinek idegen ajkak után fényes, tiszta magyarsággal. Szatmár, Szatmárnémeti, azaz hogy, "Kruzlics engem úgy segéljen." Megvan! Itt van! Bár még csak ideiglenes címekkel is. Mert a "Tavasszal kell a szerelem" még nincs kész!