Különc [antikvár]

Hélfö „Én - az mindie valaki más" Jéghideg a kezem. Az emberek mindig hátrahőkölnek, amikor kezet fogunk. És aztán hosszú, fehér ujjaimra merednek, melyek mintha egy halott zongoristához tartoznának, és miután az ujjaimra meredtek, az arcomra tekintenek, és egy pillanatig meglepettnek tűnnek, hogy még élek ezekkel a halott kezekkel. Ezért már elég korán kialakult egy komplexusom. Újra és újra elővettem a kezem kedvenc rejtekhelyéről, a nadrágzsebemből, és percekig nézegettem. Mindenekelőtt mikor ideges voltam. És néhány évvel ezelőtt, amikor ez az egész őrület történt, gyakran voltam ideges. Akkoriban épp az Ostbahnhof felé utaztam az S5-tel. A szerelvény hirtelen megrándult, de a velem szemközt ülő nő nem nyitotta ki a szemét. Ásítanom kellett és nekivetettem a fejem a háttámlának. Aztán másodszor is megrándultunk, és a bőröndöm a padlóra zuhant. Felálltam és visszatettem. 7