Kutyakomédia [antikvár]

"Miért fordulhat elő olyasmi, hogy csak úgy beállít valahova két (vagy egy, vagy akárhány) vendég úr, pökhendien végigmasíroz a kenyerüket ott majszolgatók féltett (lelki) perzsaszőnyegein, és hiába minden, az egyezményes ilyen vagy olyan szabályok, a szokásrend vagy egyszerűen a józan belátás, egy kritikus pillanattól kezdve ezt a tevékenységük már nem beletaposásnak, hanem status quónak minősül? A tevékenység: állapotnak. Bizony, érzékenyek és ágaskodóak az eleven lelkek. Ha kiterítik őket, olyanok, mint egy süppedős csatatér. Cuppog bennük a szándékok otromba bakancsa. Ha meg egymásnak támasztanak bennünket, jámbor halandókat, olyanok vagyunk, mint egy piktorlétra. Egyik águnkon is mászik fölfelé valaki, s a másikon is. Persze aztán, amikor összetalálkoznak, akarva-akaratlanul szembefröcskölik egymást is a szaftos pemzlivel. Mert minden és mindenki hágna valamerre fölfelé, vagy ha nem is föl, akkor le, ami - a mozgás irányát a térnek ettől a mozgástól független pontjaiból megfigyelve - mindegy. Vagyis az egész paletta akár egyetemes káprázat is lehetne. S a csúf mázolmány a palettán az ülésrend mindkét oldaláról nézve, más-más előjellel persze, valóságosnak, igaznak, vagy még ennél is nyomatékosabb szóval: legitimnek tűnik. Lám, a Megváltó is beletaposott, mondjuk, a feddhetetlen farizeusok lelkületébe, a tisztes pénzváltók szemébe pedig még bele is csapdosott csípős kis korbácsával. S amit Péntek Ignác akart megvalósítani? Hogy tudniillik a disznólétet fölcseréli a nem disznó léttel, mert hát pimasz kihívás ez is, közvetett megrágalmazása azoknak a mindenkori társasági hangadóknak, akik legitimitásukat mindig is arra alapozzák, hogy ők a nem disznó lét egyedüli letéteményesei. És rendszerint tűzzel-vassal alapoznak, és dacolva falra hányt akadályokkal, és ha belegebed is a gyaurja."