Lappföld [antikvár]

Az idő nem olyan, mint egy folyó: nem lehet rajta végigtekinteni forrástól a torkolatig. Inkább az ablakon lefolyó vízcsepphez hasonlít, amely szeszélyes patakként kanyarog lefelé, amerre csak az üveg láthatatlan egyenetlenségei térítik. A jelen az a pont, ahol a gömbölyű vízcsepp éppen van. A jelen mindig csak a pillanat. Ide sűrűsödik a változás: nem lehet tudni, merre kanyarodik majd a csepp, kettéoszlik-e, vagy megáll egy akadály előtt. A pillanat megfoghatatlan, ahogy a vízcsepp is eltűnik, ha hozzáérünk. A fénykép és a vers mégis megcélozza a megörökítését, s ha lemásolni nem is sikerül, egy-egy emléket, gondolatot, érzést megőriz a papír. Ha utazik az ember, talán még jobban érzi a pillanatok megismételhetetlenségét. Tudja, hogy csak egyszer látja életében a tájat, az út menti fát, a tópartot. Érzékszervei is élesebben működnek, hogy minél többet elraktározhasson magában. Meghallja a legkisebb szelet, az eső hangját, reggel a madarakat az erdőszélen. Északon utazni semmi mással nem fogható élmény. Ott éreztük először azt, hogy nemcsak a gondolataink, a szemünk is kitör a rabságból, amelyhez délen szokott. Az erdőnek ott tényleg nincs vége, a rétek fölött nem húzódik távvezeték, a tó egyik szigete mögött egy másik fekszik, nem beépített part. A finn tóvidék titokzatosságával, a lappok hazája végtelenségével fogott meg bennünket. A tavak öblei szinte elbújnak a hatalmas fenyők között, vizük is sokszor barna és átláthatatlan az évezredek alatt beleoldódott faanyagtól. A szigeteken szőnyegként terül el a gyapjúsás, fehér pihéiket tarkára festi minden este a nap. A fenyvesek alján mindenhol patak, halk, lassú vízfolyás csobog. Lappföldön óriás lápok veszik körbe a csupasz hegyeket. A mocsarak madarat nevelnek, medvét és jávorszarvast rejtenek, kínálják a finom gyümölcsöt: az áfonyát, a mocsári hamvasszedret. Az igazi fátlan tundrák felett pedig mintha az ég is távolabb lenne. Szabadság és képzelet. Végtelen tér... Számunkra ez Finnország és a csodálatos Lappföld varázsa.