Lázadó angyal [antikvár]

Részlet a könyvből: Hajnali öt óra volt. Az öreg kocsmáros fölriadt. Fia állt az ágya fejénél, rázta a vállát. - Idesapám! Idesapám! Nem hallja! Az öreg hunyorogva fölpillantott. - Mi az no! - motyogta mérgesen. - Gyűjjön mán, ellik a Riska. A vénember szeméből elszállt az álom. Talpra ugrott, magára kapta ruháját. A szomszéd ágyban fölneszelt az asszony. - Baj van? - kérdezte ijedten. - Készíts enni! - vetette oda az ember. A mosdóhoz ment, megnedvezte szeme tájékát, prüszkölt, krákogott; kilépett a derengő reggelbe. Az udvar közepén megállt, nyujtózkodott, forgatta elgémberedett nyakát, dörmögött, megtömte a pipáját. De keze hirtelen megakadt és tátva maradt a szája. Kelet felé a síkságon kavargó vörös ködoszlopot látott. A ködoszlop a szemhatár vézna ákácai előtt mozgott, kinyúlt és összezsugorodott, újra megnőtt, betakarta a fél eget. - Józsi! - kiáltotta rémülten. A fiú kikukkant az istállóból. - Mi az? Az öreg nem tudott szólni. Reszketett a lába, kidülledt a szeme. A pipáját elejtette. A kutya végigszaladt az udvaron, nyüszitve bújt óljába. A fiú elhajította a vödröt, nagy lépésekkel, ijedten szaladt apjához, megragadta a vállánál. - Idesapám! Szóljon mán, mi baj? Hé, szülém! - kurjantott a ház felé - vizet, gyorsan! Az öreg visszanyerte szavát. - Ott! Odanézz! Előre mutatott, keletnek, a homokbuckák felé. A fiú megfordult, most ő is meglátta a felhőt, elengedte apját, leesett állal, megrőkönyödve bámult. - Mi az? - nyögte. Nem tudom. Hatvanadik esztendeje élek itt, de én még ilyet nem láttam. Nem én.