Lebuktál, kisanyám! [antikvár]

ELSŐ FEJEZET - Fiú! Végre egy pöcsös! - kiáltott fel Akácz István, amikor meglátta a hetedik gyereke alsó fertályát. Ö pillantotta meg először az újszülöttet. Az asszonynak, aki közben a méhlepény kinyomásával volt elfoglalva, csak kicsit később, amikor már a kétszeri vizitáláson is túl volt, akkor mutatta meg. Joga volt hozzá, ugyanis a szülésnél - az orvos és bába közös tiltakozása ellenére sem segédkezett más, mint ő, az apa, aki - mint mondogatta nevetve a szomszéd tanya-beli embereknek - mindent maga csinált ebben a tenyérnyi, de legalább saját zsuppfedeles vályogházban. A lányok, akik körülállták a nevezetes, bár náluk nem túl ritka eseményt, csak bólogattak a nagy csodához. Ők nem értették a dolog lényegét, a még azokban az években is fontos név-folyam megingathatatlanságát. - Az Akácz név nem hal ki, nem tűnik el! Valaki viszi tovább! Köszönöm neked Piroskám a gyereket! - mondta apa és, tőle teljesen szokatlan módon, lehajolt az ágyban, még izzadtan, kócosan, fáradtan fekvő párjához és megcsókolta a kezét. - Hűha! - mondta a legnagyobb lány, az akkor tizenöt éves Ilon. Hű-ha - mondta még egyszer, jelentőségteljesen és átölelte a kisebbeket, akik már eléggé unták a nézelődést a tisztaszobában, mert nem érették még a fiúság, a fütyülő csoda-lényegét, inkább a konyhaajtót kaparászó Bodri kutyával játszottak volna. - Na, elég volt a bámulásból menjetek kifelé - szólt hozzájuk az apjuk, miközben Pityut, a fiát, pontosabban a Gyereket kezdte fürdetni a langyvízű lavórban. A lányokat Ilon kiterelte a szobából, be is csukta az ajtót, halkan, hogy anyja alhasson kicsinykét. Mindig így tette, sok szülést nézett már végig. Segítkezni is tudott volna talán már, de apja nem