Légből kapott történet [antikvár]

1. 2011. május Az Emlékpark repülőgépeibe bekucorodott a jellegzetes illat. Csak a kiváltságosok érezhették. A rozsdás, ingatag lépcsőről majdnem lefújt a szél, olyan könnyű lettem újra. Ahogy a fedélzetre léptem, egyszerre mindent színesben kezdtem látni, közben felgyorsult a szívdobogás a mellkasomban, hogy aztán szépen a torkomba kússzon. A szebb időkre büszke Tu-154-es klasszikus kék-fehér csíkos üléshuzatát észrevétlenül simogattam meg. Enyém az emlékek hatalma, enyém a gyomorgörcs, nem adom senkinek a múlt illúzióját. Tíz éves voltam, amikor a rendszer szorításából kiszabadulhattunk két hétre a skandináv kánaánba. Az se volt utolsó, viszont bennem mindent elsöpört a repüléstől való rettegés. Dübörögtek bennem Apa szavai: "A szárnyat nézd mindig. Amíg az megvan, nincs semmi baj!" Recsegett-ropogott a gépünk felszállás közben, én, a rémült tekintetű kobold maki, rátapadtam a hideg plexire. A látvány a retinámba égett. Gyógyíthatatlan vagyok, és kerozinszag-függő. Levegőben akkor féltem utoljára.