Légszomj [antikvár]

A kiskocsma zsúfolásig megtelt azon a napon. A környékbeli gyárakban bérfizetés volt, s az alkalom tiszteletére a pincérek friss, kockás abroszokkal terítették meg az asztalokat. A miénk közepére - törzsasztal lévén - virág is került, silány szegfűk, de mégiscsak virágok. A pincérünk, Guszti bácsi, megigazította a csorba szájú vázát, hogy észrevétesse velünk a figyelmességét, de amikor látta, hogy egyikünknek sincs kedve szót váltani vele, eloldalgott a tálcájával. Amióta meghallottuk Deáktól, hogy mi történt - őhozzá, a kórházba futott be a hír -, értetlenül bámultunk egymásra. - Marhaság - rázta meg a fejét Tatár. Vastag szemüvege mögül egyikünkről a másikunkra ugrált a pillantása. - Ez csak valami . . . tévedés lehet. - Reméljük - bólintott Deák, de nem volt sok meggyőződés a hangjában. Érzékeny, ideges arcán, az állkapcsa tövénél meg-megrándult egy izom. Peterdi Miska a kése hegyével kusza ábrákat rajzolt a kockás terítőre. Megvakarta vastag nyakát, ahol a kaucsuk papgallér piros csíkot vágott a bőrébe. - Hogy éppen Sándor! Ebben nincs logika. Ahogy tudom, náluk kötelező a rendszeres ellenőrzés. Minden előzmény nélkül - Ránézett Deákra: - Szólj már valamit, az ilyesmihez te értesz! Deák meglazította a nyakkendőjét, és belefújt a levegőbe: - Meleg van, nyithatnának ablakot. - Aztán, mintha