Lélek [antikvár]

Részlet a kötetből: "Úgy tetszett, mintha az égboltozat egyetlen, szikrázó és roppant nagy ívezet lett volna. Egy káprázatos üvegbúra. Fönn, magasan, megfoghatatlan távol, de mégis az ívezet alatt a nap ragyogott. Itt-ott, az azúrtenger lapján apró, nyári fellegek látszottak, rózsaszínnel csipkézett és lilával árnyalt alakzatok. Olyan egyformák voltak a felhők, egymáshoz olyan lehetetlenül hasonlítottak, hogyha láttukra el nem mosolyodott volna az ember, akkor meg kelett volna döbbennie. Egy púposabb és egy alacsonyabb dudorodásból állottak, szélességükben kissé elnyúlva, alul egyenesre elsímítva. Olyanok voltak, mint a... formás és kerek cipók és mozdulatlanul állottak, mintha sülnének, pirulnának a végtelenség lángoló kemencéjében. Állott a szél is. Az opálos ragyogású verőfényben egyetlen fodrot sem vetett a levegő s köröskörül úgy hajolt alá az ég, mintha letakarta volna, körülzárta volna, rabul ejtette volna a várost. Ha kedve volna a madárnak, valami tikkadt fecskének, fészkét kereső őrgébicsnek, hogy elsuhanjon felette, széles, néma udvarokat, lecsüggedt lombok sárgazöld foltjait, dermedt tornyokat, falakra hervadt háztetőket látna ott alant. Roppant pillangószárny valamennyi háztető, úgy ülnek és gubbasztanak az ablaksorok felett. Le van húnyva minden szem, valamennyi ablak. Leeresztett függönyök, behajtott zsalugáterek, csukott kapuajtók. A hosszú, egyenes utcák szabályosságát alig bontja meg valami..."