Lengyelvér [antikvár]

Részlet a könyvből: A vihar körültáncolta a lengyel határon fekvő Procna várat. Nyitott könyvek, ujságok közt ült Dynar Adolf birodalmi gróf, de nem olvasott, hanem fejét keskeny, fehér kezére támasztotta. Fáradtan, kimondhatatlanul fáradtan nézett maga elé. Mozdulatlanul ült, a kandallóban pattogott a tűz, a kemény tölgyhasábok szikrázva omlottak össze, a vihar besivított a kéményen, dühöngése áthallatszott az ablakokon, az óra egyhangúan ketyegett az íróasztalon. Egyszerre halk nyöszörgés hallatszott a mellékszobából, erősebb, egyre erősebb lesz a síró gyermek hangja. Dynar gróf összerázkódott, visszafojtott lélegzettel figyelt, arcát vörösre festette az izgalom. Egy női hang énekelve próbálja a síró gyermeket megnyugtatni, de végül ő is együtt sírt a kiabáló gyermekkel. A gróf felzokogott és kezébe rejtette arcát. - Istenem, hát végtelen szerencsétlenségemben egészen elhagytál ? - Majd hirtelen felugrott és lázas türelmetlenséggel rántotta meg a csengőt. A fehérhajú szolga lehorgasztott fejjel lépett be. - János még nem jött vissza? - Még mindig nem, kegyelmes uram, sőt attól félek, hogy ebben a viharban nem is tud visszajönni. Dynar gróf diplomata volt és tudott magán uralkodni, de karcsú alakja reszketett, mintha a künn dúló vihar rázná. - Mit csináljunk? - kérdezte és kétségbeesett pillantással nézett a szomszéd szobába vezető ajtóra. Az öreg figyelni kezdett. - A grófkisasszonyka felébredt? Isten segítségével sikerül majd a feleségemnek megnyugtatni. - És a hűséges, régi szolga bizalmasságával nézve a grófra, suttogva folytatta. .- Ne essen kétségbe, kegyelmes uram. Az éhség fáj... a grófkisaszszonyka talán majd megtanul enni, akkor nem lesz dajkára