Létezések [antikvár]

Előhang Gyönyörű nyári éj, az ég feketén feszül telehintve apró villódzó pikkelyekkel, a tücskök őrült zircegéseibe időnként denevérszárny surrogása kapcsolódik. A háttérben mozdulatlan áhítat. Barátaimnál Nagymarosi házuk verandáján borozgattunk. Játszottuk, ki lát több hulló csillagot. Én egyet se láttam, pedig szerettem volna gondolni valamire, ami legalább így játékból beteljesedhet. -A szokásos banális téma is sorra került - a végtelen és mi bennünk ugyanez a felfoghatatlan még tovább, saját életünkben pedig kiszolgáltatottan végesek vagyunk. De vajon elindulunk-e egyáltalán ebben a belső végtelenben, vagy csak tudomásul vesszük, akárcsak a körülöttünk lévőt, hogy van ég, vannak csillagok, távolság, kozmosz, de nem törődünk vele, nem gondolunk bele semmibe, csak tudjuk, hogy van és ennyi. Egyáltalán akarunk járni benső világunkban, van erőnk egy töredéknyit is meglátni belőle? Bezárjuk magunkba, vagy magunkat zárjuk ki belőle? Félünk, hogy eltévedünk? Sötét gyönyörű éjszaka! Honnan jöttünk? Honnan jöttem? Nem volt egyszerű az érkezésem. Hívtak ide, de nem mindenki örült nekem. Titkok közepette érkeztem. Bélyegét mindmáig viselem. Feszengek az emberek között. A túlélésért dolgozom. Háttérben maradok, noha tudom, hogy sokkal erősebb vagyok. Mintha bocsánatot kellene kérnem a létezésemért. Én nem vagyok én. Nem tudom ki vagyok. A titokra hamar, már gyerekkoromban rájöttem. De nem oldotta fel a rossz közérzetet, ami csak jóval később tudatosult. Hordoztam tovább magamban. Jöttem a csillagokkal súlyos, dús végtelenségből, mert hívott anyám, de nem hívott apám. Jöttem évezredeken át, ősanyáim és ősapáim sűrű szövetű érrendszerében, minden tudással akkor még ékesen.