Levelek a bőröndből [antikvár]

iW. kbmár S. Drága Dorotheámj Háború idején az emberek reményvesztetté válnak. Kifordulnak önmagukból. Az igazság az, hogy szeretlek és sajnálom, hogy csak most mondom el. Te is szeretsz engem. Nem Fogom elfelejteni a kezed érintését a fejemen és a nyakamon, amikor azt kitted, alszom. A szerelem érintését, amely már csak a képzeletemben él. Soha senki nem fog úgy megérinteni engem többé. Ebben biztos vagyok, ezt örökre elvesztettem. Bocsáss meg nekem, Porothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyermekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza. Te sem fogsz soha visszatérni, hogyha ezen az úton haladsz tovább. Márpedig folytatni fogod, amit elkezdtél, pedig most még vissza lehetne csinálni. Pe tudom, hogy te nem fogod meg nem történtté tenni. A lelked sosem fog visszatérni onnan, ahová most tartasz. Kérlek, higgy nekem. Ha kebledre fogadsz valakit, valaki mást el kell vesztened. Nem tudom megakadályozni. Tudod, hogy miért. Nem okoz örömöt, hogy e szavakat írom neked. Ellenkezőleg: sírok. Amint vége ennek a háborúnak - és vége kell, hogy legyen -, együtt építhettünk volna fel egy életet Az vált egyetlen álmommá és vágyammá, hogy veled töltsem az életemet. Az első találkozásunk után, amint el kerékpároztam, tudtam, hogy olyan fontos vagy