Levendulaméz [antikvár]

Tavasz Hajszálra együtt haladt a két hinta. A fiú csodálta a hosszú szőke haj hullámzását, meg azt, ahogy csillogtak azok a nevető kék szemek. A zöld szoknya hol lágyan simult a lábaira, hol dagadó vitorlaként emelkedett fel, aszerint hogy honnan kapta a fuvallatot. Kinyújtotta bal kezét a lány felé. Önfeledt kacagás volt a válasz. A két kis kéz összekapcsolódott. Arcukat lágyan simogatta a délutáni nap, mint egy szeHd anyai kéz. - Emi, ha nagyok leszünk, te leszel a feleségem - mondta ki elpirulva. A lány nem felelt semmit, de nevetése kacéran csilingelt a játszótér felett. 7\mikor a hinták imbolyogni kezdtek, a gyerekek egyszerre ugrottak le róluk, hogy körbenyargalják a teret, mint két, karám-ból szabadult, féktelen kis póni. Talpuk alatt csikorogva, zörrenve mozdultak meg az apró kavicsok. Három kör után lerogytak a mászóka melletti dús fűbe, az apró százszorszépek és pitypangok közé. Míg a kisfiú letépett néhány bóbitás szálat, s finoman a pihéire fújt, hogy azok engedelmesen szálljanak el sorban a kis tér felett, a kislány egy fűszálat kezdett kicsiny ujjai között sodorgatni. Addig tekergette, csavarta a vékony szálat, míg egy kis karika nem kerekedett belőle. Felhúzta az ujjára, hogy ellenőrizzen valamit, majd levette, és odanyújtotta a fiúnak. - Ez a tiéd, Marci! - mondta, és ránevetett. A kisfiú megszemlélte kezében a csöppnyi zöld ékszert, aztán felhúzta a gyűrűsujjára. Éppen illett rá. Egymásra mosolyogtak, nyílt, őszinte mosollyal, ahogyan csak a gyerekek tudnak, meg a szerelmesek.