Limonádé Joe [antikvár]

[ FEL NYUGATRA, FIATALEMBER! ] Amikor Horacc később fontolórd vette a dolgot, el kellett ismernie, hogy eleinte minden úgy ment, mint a karikacsapás. Legalábbis addig, amíg az egyik játékos nem látta elérkezettnek a percet, hogy abbahagyja a játékot, annak ellenére, hogy egész halomnyi pénze úszott. Bizonyára így okoskodott: a balszerencse ellen nem lehet hadakozni sem kitartással, sem arannyal. így hát átengedte a helyét: hadd vegye át valami szerencsésebb flótás. Végtére is ez a következtetés tökéletesen bölcs gondolatmenetre vall, és bárki, aki csak egy keveset is konyít a kártyához, igazat ad neki. Csakhogy játékosunk nagyot tévedett, amikor veszteségéért a balszerencsét okolta: szó sincs róla, bugyellárisának vérvesztesége Mr. Horace Jouett Greenwood tíz karcsú ujján száradt: ezen a tíz boszorkányos ügyességű bűvészkelléken, amely olyan szakértelemmel varázsolta hősünk cilinderéből az asztalra a lapokat, és olyan tüneményes szemfényvesztéssel kavarta elő a póker figuráinak legváltozatosabb variációit, hogy szinte kénkőszag szálldosott a nyomában. Természetesen, ami az említett vegyszer bűzét illeti, ez csak képletesen értendő: a valóságban egy szemernyi szagfoszlány sem csapta meg a pórul járt játékos orrát, hogy figyelmeztesse: itt valami bűzlik. Mellesleg Horace, hála gazdag tapasztalatainak, folyékonyan tudott olvasni a kártyások arckifejezéséből, s tudta, mikor eresztheti szabadjára művészetének lendületes fogásait. Ma például első pillantásra megfelelő balekoknak könyvelte el ellenfeleit, és aszerint is bánt velük. Hát igen: minden pompásan ment. Egészen addig, amíg a megüresedett helyet nem foglalta el az a hallgatag fiatalember. Olyan udvariasan kérdezte, szabad-e részt vennie a játékban, hogy igazán nem lehetett visszautasítani. Ám Horace-nek valahogy az első perctől kezdve nem tetszett az idegen hűvös, szürkéskék szeme. A Határvidéknek azokra a férfiúira emlékeztette, akiknek a leg-