Lopott imák [antikvár]

Fadi Sengupta végigvirrasztotta az egész éjszakát. Nézte felesége finom vonásait, és azon tűnődött, hogy miért kell neki úgy élnie, ahogyan mások akarják. Napok óta egyre nyugtalanabb volt, a feszültség már rátelepedett éjszakáira is. Halkan feltápászkodott rongyokkal kitömött matracáról, kitámolygott, és mélyeket szívott a hajnali levegőből. Hátrafordult, vetett egy gúnyos pillantást a fából és hulladékból összetákolt viskójára, majd elindult a nyomornegyed sikátorszerű utcáján, ki a szeméttelepre. A hajnali félhomályban még sötétebbnek látta sorsát, és ez annyira elkeserítette, hogy leült egy felfordított vödörre, és hangos zokogásban tört ki. A Madhija Prades állambeli nyomortelep lakói nem szoktak sírni sorsuk miatt. Elfogadták, hogy nekik ez jutott osztályrészül, és örülhetnek, mert ennél is van rosszabb. Fantasztikusak ezek az emberek. Ez a különleges társadalom őrzi hagyományait, ugyanakkor úgy igazodik a globalizációhoz, hogy mentalitásuk és hétköznapi szokásaik mit sem változnak. Fadi nagyszülei India déli részéről vándoroltak Gvalijar városába, és ott letelepedve lassan a nyomornegyed szerves részeivé váltak. India déli részein sokkal erősebb a hagyományőrzés, de Fadi már egy lazább közegbe született.