Bővebb ismertető
HÁKOMSZOR NÉMET FÖLDÖN
BERLINI SZÖKŐKUTAK
Ritkaságszámba menő, csaknem nyárutói meleg varázsolta mosolygóssá 'kedélyünket 1956 koraőszén, amikor először jártam Berlinben. Vendéglátóim Müggelberg-be vitték ki, egy szép, árnyas kirándulóhelyre, s amint a menedékház tornyába felkapaszkodtam, mindjárt láttam, hogy jobb helyen nem is kezdhettem volna az ismerkedést: ha előre néztem, tekintetem a kisebb erdőn pihent meg, amelyen az imént keresztülhajtottunk, amelynek szép tavát s a benne úszkáló vadkacsákat megcsodáltam, de ha jobbra vagy balra fordultam, újra emeletes épületeket, gyárkéményeket, nagy áruházakat pillantottam meg, mint bármelyik más, központibb fekvésű negyedben. A 30 kilométeres átmérőjű várost az építészek, hatalmas kiterjedése ellenére is, arányosra tervezték, az erdős, északi tájat nem próbálták falrengete-gekkeH, beláthatatlan cementtömbökkel eltüntetni vagy háttérbe szorítani. A házakat, épületcsoportokat, városrészeket belekomponálták az adott keretbe, ezért terültek el itt is, ott is nagy kiterjedésű zöld övezetek a városnegyedek között. A természet átalakításáról errefelé inkább a katonák gondoskodtak. Müggelbergből Fried-riehs'hainba mentünk, ott egy nagy dombra hívták fel a figyelmemet, amely a sík vidék kellős közepén emelkedett, s amelyet nem a természet alkotott. „Nem a természet, hát akkor kicsoda?" „A háborús idők legnagyobb berlini bunkere volt itt — mondták —, a háború után nem tudták felrobbantani. Földet hordtak hát rá, füvet vetettek, bef ásították, nyáron park, télen pedig sízőhely."