Lótolvajok [antikvár]

November eleje van, reggel kilenc óra. A cinkék az ablaküveghez verdesik magukat, az ütközést követően vagy szédülten tovaszállnak, vagy rázuhannak a szűzhó lepte földre, vergődnek, de aztán újra szárnyra kapnak. Fogalmam sincs, mit akarhatnak tőlem. Az ablaknál állok, az erdőt nézem. A tó irányából vöröses fény vonja be a fák koronáját. Fújni kezd a szél, mintha önnön képmására akarná formálni a borzolódó vízfelszínt. Itt élek, egy tóparti házikóban az ország keleti határán. A tóba egy aprócska folyó torkollik, nyár derekán alig csörgedezik benne némi víz, ám tavasszal és ősszel megújult erővel hömpölyög, ilyenkor csak úgy nyüzsögnek benne a pisztrángok. Magam is fogtam már jó néhányat. A folyó torkolata alig pár száz méternyire van innen, ha nem takarja el a nyírfák lombozata, mint például ezen a novemberi napon, rálátni a konyhaablakból. A folyócska partján egy másik kunyhó, a bejárati ajtó küszöbén álldogálva szoktam figyelni pislákoló fényeit. Egy férfi lakik ott; azt hiszem, még nálam is öregebb. Legalábbis öregebbnek látszik. Meglehet, csak azért hiszem ezt, mert nem vagyok tisztában a saját külsőmmel, vagy talán az élet jobban elbánt ővele, mint énvelem. Ezt azonban lehetetlenség megítélni ilyen távolságból. Az viszont kétségtelen, hogy van egy skót juhászkutyája. - 9 -