Lovak és patkányok [antikvár]

Hogy a dolgok történnek, az semmi. Hogy tudottá válnak, az minden Egon Friedell Ha azok a mord arcú idegenek feltűntek a pusztán, a tanyavilágot végigkorbácsolta a rémület. Megint jönnek, megint itt vannak! Gyerekek voltunk, éppen hogy rácsodálkoztunk a világra, de szüleink félelme minket is meglegyintett. Elszöktünk a szemük elől, bandákba verődtünk. Tarajos, Makkoskút, Ördögrét, Nádalóhát, Feketeér Óriási messzeség, végtelenbe nyúló puszták. Egymásba fonódva körbeölelik a várost egészen a Körösökig. Időtlenül szétterpeszkednek az Isten sárba szikkadt tenyerében. A Hármashatár-hegyről irdatlannak tűnik a világ. Ám ha kigyúlnak nyáron a csillagok, onnan a messzi egekből, ahonnan fényüket szórják le a földre, egy porszemnyi, vagy annyi sem ez az egész mindenség. Becsavarogtuk a pusztát, egyiket a másik után. Égetni való kölykök voltunk. Verekedtünk, csapdákat állítottunk, meglékeltük a dinnyeföldek termését. Csak azoktól a mord arcú idegenektől szeppentünk meg. Közrefogtak minket és faggatóztak. Milyen hírek jáiják a tanyákat, ki vágott sutyiban hízót, hol rejtegetik a zsírosbödönöket? Ám főképpen az furdalta oldalukat, hogy miről beszélgetnek a szüleink. A puszta begubózott, szüleink nem beszélgettek. Hát mi is megtanultunk hallgatni. így nőttünk fel. Múlt nélkül a néma jelenben. Csak később, nagy titokban buggyantak elő az emlékek a rettegés homályából. Ezek az elbeszélések javarészt akkor fogantak, amikor a Ku-lákmegbúvók munkacsapatában dolgoztam. A hollanderek vasablakai alatt hason kúszva ültettük a palántákat. Fejünk felett a télutó jeges ostora csapkodott. Alattunk párolgott a lótrágyától felmelegedett föld. A Ku-lákmegbúvók magukban voltak. Nem hallotta őket más, csak a szél. Szabadon beszéltek arról, milyen komiszul bántak el velük. Meséltek a városról, a rokonokról, a távoli tanyákon élő ismerősökről. Mert voltak itt tanyák. Az erdőben egy kastély. Sokféle nép lakta. Magyarok, szlovákok, svábok, románok, néhány bolgár meg egy zsidó család. Az LJr, aki az embert ide teremtette, megfeledkezett róla, avagy a világ van úgy megformálva, hogy nem vehet mindent észre. Az ember pedig elporlad az emlékeivel együtt. Vele porladnak a gazdátlan tanyák, s a társul szegődött iskolák. A magányos sírhalmokon tort ül a dudva, a bokrok s felettük ölelkeznek a fák. No hiszen olyan korban éltünk, amikor az Úr nem is létezett. Hát bevégeztetett Ám legalább egyszer konduljon meg értük a harang! Örök ómenként az élőknek. Élni némaságra ítélve nem lehet