Lukács evangéliuma [antikvár]

1 Vasárnap reggel feltámadt a szél. Metszően, élesen fütyült végig a falun, elsöpörte az utolsó, késő őszi este békességét. Nem az erejével, inkább a hangjával jelzett hideget, telet, vigasztalanságot. Eleinte végighorzsolta a fákat és a háztetőket, de hamar megjelentek a szürke, foszlányos szélű felhólí. Hatalmas vörös csillag díszítette a hajdani községháza, a mai tanácsháza homlokzatát. Farúd meredt ki a tetóljől, rajta három ormótlan hangszóró. Két tölcsér a rézsút szemközt levő református templom és kertje felé szegeződött. Másodikat harangoztak. A templom bejáratához kétoldalt lépcső vezetett fel a Kossuth Lajos utcáról. Odafenn, az ajtó előtt s a templomkert tu-jái, fenyőfái előtt gyülekeztek az emberek. A férfiak ragyogóra suvikszolt csizmában, fekete nadrágban, kabátban, fehér ingben álldogáltak kinn, mindenki megláthatta, felírhatta őket. Dacoltak a metsző, novemberi széllel. Az asszonyok, akár nagy, fekete madarak, a fák és a bokorsor mellé húzódtak. Gyermekszülésben, munkában fásult, vastagodott törzsükre nehéz, fekete vállkendő lógott le. Mozdulatlan kis csoportok a világossárgára meszelt, dísztelen homlokzat előtt. Néha egy-egy újonnan jött férfi sorban kezet szorított mindenkivel, aztán újra megmerevedett a nép. A tépett felhők közül egy-egy résen átvillant a fény, aztán megint haragosszürkébe fagyott minden. A gyerekek benn nyüzsögtek a karzaton, tanítóik jó két éve nem mertek már templomba járni. Otthon segítettek a feleségüknek, és titokban hallgatták a rádiót. 5