Madame Exupéry és az égbolt csillagai [antikvár]

Prológus „Szeretett Consuelóm, szívem virága, ott, a távoli New Yorkban, a tábori ágyamban fekve írok neked, az egyetlen helyről, ahova el tudok húzódni, mióta eljöttem tőled, hogy szolgálatba álljak szeretett Franciaországunkat védelmezve. Fiatal pilóta bajtársaim továbbra is csodálják a kártyatrükkjeimet, és figyelmesen hallgatják a történeteimet, amelyeket az életemről - a sivatagról, a vulkánokról, a művészkávéházakról és Rólad mesélek nekik. Igen, Kismadaram, a mi történetünket is részletesen elmeséltem nekik, a Te és az én történetemet. Most, hogy meggyógyultam, miután olyan bután leestem a lépcsőről, újra beosztottak felderítő repülésre. Reggel kell indulnom, hogy Marseille partvidékét fényképezzem, ahol a családom él. A szerelmünk partvidékét. Emlékszel még az El Miradorban töltött időre, amikor a mandulafenyők alatt ettünk, és néztük a hajókat az öbölben? Ezek voltak számomra házasságunk legszebb hónapjai, no és persze a Bevin House-ban, a kis herceg házában eltöltött nyár, amely talán életem utolsó paradicsomi időszaka volt. Bizonyára csodálkozol, miért merülök így el a múltban. Most, itt, a Földközi-tenger vakító napsütésében, nálam húsz évvel fiatalabb bajtársaim között, akik az időt fekvőtámasszal és magas térd-emeléses futással múlatják, nekem nem marad más, mint hogy a tábor árnyékában egy sátorponyva alá behúzódva álmodozzam. Rólad álmodom, drága Rózsám. Rólunk álmodom. Mennyi mindent éltünk át - jó és rossz napokat egyaránt. Hálás vagyok