Magammal viszlek [antikvár]

Táblái kissé kopottasak.
Az óriási sikerű Én nem félek és a tavalyelőtt Strega-díj-nyertes Ahogy Isten parancsolja után ideje volt, hogy a magyar olvasó is megismerkedhessen a még mindig fiatal Niccolò Ammanitinak ezzel a korábbi remekművével, mely íróját Olaszországban egy csapásra sztárszerzővé tette. Sokatmondó adalék, hogy az immár nemzetközi sikerű Ammanitiban - aki önmagát egyszer Stephen King-tanítványnak is vallotta - egy néhány évvel ezelőtti Times-interjú egyenesen Italo Calvino és Umberto Eco lehetséges utódát látta már. A Magammal viszlek hovatovább horrorisztikus elemektől sem visszariadva telíti izgalommal a párhuzamos szálakon futó történeteket, melyek középpontjában ezúttal is egy gyerek, a poros falujából elvágyódó, jobb életről álmodó, de "lúzerségével" küszködő tizenkét éves Pietro áll. A regény másik főszereplője egy öregedő "latin lover", Graziano, aki épp véget vetne nemzetközi haknizenészi pályafutásának egy diszkópipi oldalán. De amiként Graziano sorsa is másként alakul (röhejes figurából lassan tragikus hősféleséggé válik), Pietro útja is elkerülhetetlenül visz a saját végzete felé. Mire pedig sorsuk - e két, egymástól amúgy oly végletesen különböző regényalak sorsa - keresztezi egymást, valamilyen értelemben a végzetük is közös lesz. Minden mindennel összefügg, sugallja a regény rengeteg izgalmas mellékszállal át- meg átszőtt szerkezete, mely egyúttal, sajátos módon, az üzenetnek is része. El innen - mondja Ammaniti -, ki ebből a nyomorúságos világból, ahol minden mindennel összefügg. "Készülj - írja Pietro már tizennyolc évesen, a javítóintézetből kiskamasz kori szerelmének, Gloriának, és ez a könyv utolsó mondata -, mert ha Bolognában járok, érted megyek, és magammal viszlek."