Magányosok [antikvár]

Részlet a könyvből: Huszonnegyedik évétől a huszonhetedikig, amikor megnősült - s Kun András ettől az időtől számította igazán életének az életét -, nem tett egyebet, mint az adósságát törlesztette. Azért dolgozott, hogy két férjes nővérének kifizesse a részét, hogy a szülőktől örökölt ház egészen az övé maradjon. Apjával ketten csinálták a tetőszerkezetet, s együtt húzták fel a falakat. Amíg a családdal együtt a szűk szobákban lakott, közömbös volt neki az épület. Ha a hét végén vagy a hónap utolsó szombatján hazautazott, sose gondolt arra, hogy a maguk vagy a más küszöbét lépi-e át. De amikor a szülők elhaltak, s a sógorok és nővérek felszólították, hogy adja el a házat, mert ők pénzben akarják megkapni örökrészüket, akkor egyszerre megrettent. Elképzelhetetlen volt, hogy eladja feje felől a fedelet, és a régi bútorokkal egyik albérletből a másikba hurcolkodjon. Nemcsak becsületének, emberi értékének megcsappanását jelentette volna ez saját maga és a falusiak előtt, hanem annak a valóságnak a megrendülését is, amihez teljes erejével ragaszkodott. A világ ezerkilencszáznegyvenötben már amúgy is kimozdult megszokott helyzetéből. Annál fontosabb volt, hogy a másik, ami szorosan az életét vette körül, állandó és mozdulatlan maradjon. Négy évig csak a legszükségesebbre költött, és lemondott a nősülésről, hogy törleszthesse a magára vállalt adósságot.