"Magasfeszültség!!" [antikvár]

1. AZ ÍRÓK igen érzékeny emberek. Talán minden hivatás mívelői között ők a legérzékenyebbek. Ebből az következik, hogy a kiadóknak roppantul tapintatosnak kell lenniök. Az emigráns író kétszer olyan érzékeny, mint a hazájában élő. Az emigráns könyvkiadónak tehát kétszer olyan tapintatosnak kell lennie. Elöljáróban ennyit föltétlenül el kell mondani. Ennek a kis könyvecskének azért adtam azt a címet, hogy „Magasfeszültség", mert bizonyos szellemi magasfeszültség, a betű, az anyanyelv, a papírra vetett gondolat iránt érzett szenvedélyes szerelem nélkül senki sem gondolhat arra, hogy emigráns írók — idegen társadalomban, anyanyelvükön írott — művei kiadásának szentelje életét, anyagi erejét. Ez nem csak követelmény, de több annál: előfeltétel. Az elmúlt, immáron több, mint félévszázadban kettős életet éltem. író voltam és könyvkiadó. Most, hogy elkezdem e sorok papírra vetését, néhány pillanatig elgondolkozom: miért vállalkoztam erre a kettős szerepre, amikor a kettő közül egynek betöltése is egész embert kíván, megköveteli a szellemi erő, a rendelkezésre álló energia maradéktalan fölhasználását? Arra gondolok: valószínűleg azért, mert kora ifjúságom óta úgyszólván pillanatig sem tudtam elviselni, hogy valamilyen mű — könyv, hetilap, vagy folyóirat — megjelenésén, előkészítésén ne dolgozzam. Ezt értem azon, hogy „magasfeszültség". Az olvasóval, a „nagyközönséggel" nekem megszakítás nélkül kapcsolatban kellett állnom, az áramkörnek szüntelenül üzemelnie kellett. A legegyszerűbb módja ennek természetesen az volt, amikor én magam írtam. Regényt, elbeszélést, vagy színdarabot. De annak ellenére, hogy hat évtizeden keresztül tömérdek írásom látott napvilágot, könyvszekrényem polcain regények hosszú sora jelzi életem egy-egy állomását, sohasem tartottam magam különösebben termékeny írónak. Állandóan dolgoztam ugyan, de nem eléggé rendszeresen. Esztendők