Magna Peccatrix [antikvár]

Részlet a könyvből: A MAGDALAI HÁRFÁK Egy este, amikor a nap vörösen szállott alá a hegyek mögé s a tó sápadtan, tompán fénylett, mint a gyöngyház s a jázminok és a rózsák édesen és hűvösen kezdtek illatozni a kelő hold felé: a legátus, aki Tibériásból jött át, Magdolna villája felé vitette magát szolgáiból és barátaiból álló kíséretével. A villa ott állott Magdala közelében, a Genezáreti-tó partján; fehérben és aranyban égett kertjeinek sötét smaragdja közt. Sokszor zúgott a hárfa és sokszor hullottak sóvár és édes fuvolahangok a márványtermeken át, ahol a szökőkutak ezüstpora ömlött a magasba. Rózsák, mirtuszok és babérfák nőttek a kertben és köztük mint szivárványszínűre égetett, zománcos, tarka bronz, aranylábú pávák tollazatának mesés és fínom drágakövei villantak fel, ragyogva és hivalkodóan, mint amilyen ez a súlyos és idegen pompa volt. De mindazok, akik elhaladtak a villa mellett, elfordították fejüket, amikor megpillantották az aranyozott ablakrácsokat és a virággal befuttatott tetőket. Mert mindez: egy népétől elpártolt lány kedvéért épült, vérrel és erőszakkal szerzett aranyból. Az ifjú szépséget a legátus fedezte fel a júdeai Betániában, ahol csapataival állomásozott.