Magyarok dalolnak [antikvár]

Részlet a könyvből: Magyarok dalolnak a fronton Santa Lucia, augusztus 1. Az országuton teherautók dübörögnek, huszárok vágtatnak, mintha maga Belzebub kergetné lovukat, emberről, állatról csurog a verejték, municiós szekerek nyikorogva kapaszkodnak a lejtőn, ez az utolsó forduló, a magaslaton tul az Isonzo völgye. Esteledik, a falusi alkonyat nyugalma a tájon, az ágyudörgés elbágyadt, innen is, túlról is fáradtan feleselnek az ütegek, messziről falusi harangok dicsérik az Urat, aki pirosra festi az ég alját, a napi munkát elvégezni engedte és láthatatlan kezét most terjeszti felénk, élőkre, holtakra, szőlőkből hazatérő asszonyokra, kormos tüzérekre, tartalékba vonuló bakákra, kórházba vánszorgó szegény sebesültekre. Hüvös szél fújdogál, az állásokban mélyen beszivják az est friss levegőjét, naphosszat rekkenő hőségben gugoltak, szikla a vánkosuk, robbanó lövegek füstje a takarójuk. A hegyoldalon szentjános bogarak, tanyák, szlovén faluk csillognak és eszünkbe juttatják az elmúlt augusztusi estéket, elhagyott kerteket, padokat, templomok bádogtetejét, fényes körutakat, terebélyes fák csengő muzsikáját; mindenkit más vidékről, más életből sodort ide a végzet, az elborult szem szivárványa mögött mindenkinek más, más ház elmosodó képe jelenik meg. Az esti harangszó szárnyán miriádnyi emlék száll a front felé.