Magyarország 1514-ben [antikvár]

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF Ha van az utókornak egyéb kötelessége is elmúlt idők nagyjaival szemben, mint alkotásaikat kegyeletes gonddal újra meg újra az olvasó kezébe adni: ez csak az lehet, hogy igyekezzünk azt is megérteni alkotásukból, ami mellett saját koruk süketen és érzéketlenül továbbhaladt. A nagy író éppen abban különbözik a divatos írótól, hogy nem csupán a saját korát" fejezi ki - mint ma oly sűrűn követelik az íróktól - hanem mond olyat is, amit csak későbbi generációk fognak ésszel és szívvel felérni, amihez az emberiségnek előbb hozzá kell nőnie. Különösen áll ez az ú. n. gondolkodó-írókra, akik kisebb-nagyobb mértékben mindig utópistáknak tűnnek fel. És nem azért, mint sokan hiszik, mert képzeletük túl messzire ragadja őket előre az időben, hanem mert éppen a gondolkodás az a különleges isteni adomány, ahol a tömeg túl messze marad hátra a nagy gondolkodók mögött. Tragikus mélyértelműség rejlik abban, hogy a legbölcsebb tudósok, a filozófusok látszanak minduntalan a Seholország, az Utópia területére tévedni: szomorú jeléül annak, hagy éppen az ésszerű emberi élet az, amit a homo sapiens csak a távol kéklő ködében tud elképzelni. Az utópista a világ legszomorúbb embere. Ebben különbözik a fantasztától, akit saját elképzelései zavartalanul boldoggá tesznek. Hogy Platóntól Morus Tamásig miért leng át minden utópiát a sötét reménytelenség hangulata, azt éppen Morus Tamásnál érthetjük meg legvilágosabban: Mert semmi sem lesz jó és tökéletes, míg az emberek nem lesznek jók és tökéletesek." Lehet-e más, mint borúlátó, aki ennyire világosan látja, hogy az emberiség végső bajai nem intézményeken, rendszereken, államformákon múlnak, hanem magán az emberiségen? Az a félreismerhetetlen és feloldhatatlan nyomott hangulat, mely báró Eötvös József legemelkedettebb és legderűlátóbb soraira is ránehezedik, kétségtelenül innen ered. Csak a felületen és legfeljebb a Karthauzi"-ban azonos a romantika szentimentálizmusba fulladó érzelmességével: lényegében azonban az emberi természetről mélyen gondolkodó ember szükségképi pesszimizmusából fakad. Ha nézzük nagy mestereit az érzelmességben, Chateaubriand-t, Benjamin Constant-t, Victor Hugót: gondolkodása mélységében valamennyiüket felülmúlja. S a műveiben uralgó depresszív hangulat éppen ezért sötétebb amazokénál: az övé szomorúság, azoké pedig az érzelem lendületéből támadt borúlátás, mely az érzelmi élet szabályos hullámzásától egykönnyen feloldódhat.