Majd megvirrad már... [antikvár]

Részlet: 1. Ezerkilencszáznegyvenkettő december utolsó napjának korai alkonyában egy megfoigyatkozott, mintegy száz főből álló ipartizánalakulat csuszkáit a Jasztrebac Holló-lejtőjén. Belemerültek a mély hóba s fuldokoltak a hófúvás örvényeiben. A csapat előtt, úgy ötven lépésnyire, kopott tisztiköpenyében a parancsnok, egy magas, vállas ember baktatott. Jobbkezével német golyószórójának a szíját fogta, balkezével pedig nagyokat kapálódzott, hogy el ne essen, mert nehéz és bizonytalan volt a járás s ő minden erejéből azon igyekezett, hogy még messzebbre kerüljön csapatától. Arca szigorú volt és sértődött. Sűrű szemöldökét és mélyen a fejébe nyomott katonasapkája alól kibúvó haját vastagon belepte a hó. Csinos, de aránylag öreges arca a fáradtságtól, a széltől még idősebbnek látszott az alkonyat homályában, s mivel komor görcsbe rándult minduntalan, úgy tűnt, mintha saját magával folytatna önkinzó vitát. A németek még néhány nappal ezelőtt megindították nagy támadásukat a Jasztrebac ellen. Az ,,alpesi" hadosztály maradványai, két bolgár ezreddel, meg Lyotics és Né-dics alakulataival egyszerre támadtak, s miután megszálltak a hegység körül minden falut és elfoglalták a hozzájuk vezető utakat, össze-vissza cirkáltak a hegyen, keresték az alakulatot, támadták és üldözték. Az első két súlyosabb összecsapásnál az alakulat csaknem lőszer nélkül maradt, elvesztett néhány embert, tízegynéhányan megsebesültek s ettől kezdve menekültek. Az erdőben bujkáltak, éheztek és fagyoskodtak. A mindennapi apró vereségek kikezdték az alakulat harci szellemét. . . Még kora hajnalban a né-