Május kék madara [antikvár]

KIÉ HÁT PETŐFI? Egyik erdélyi lap karácsonyi irodalmi mellékletén aggszűzi, söt alapítványi korlátoltságú cikk jelent meg Tormay Cécile, a hírhedtté vált kurzuisírónö tollából, melyben a kurzus költőjeként állítja ibe Petőfit. A Bujdosó könyv című szenny irat szerzőjétől nem hat meglepetésként ez a megállapítás, hiszen a rágalmazásban, a hisztériáig fokozódó dühöngésben ez a hölgy eddig is kitüntette magát. Mi, akik az iirodalomban is a legszélsőségesebb szabadságnak: a lelkiismereti szabadságnak hívei vagyunk, igazán nem vádoltathatunk meg elfogultsággal, ha Tormay Cécile Petőfiről szóló megállapításait gorombán és erélyesen utasítjuk vissza. A zseni természetrajzához tartozik, hogy benne a tulajdonságok és szenvedélyek néha harmonikus, olykor diszharmonikus konglomerátumban érvényesülnek. Lehet, hogy Petőfi Sándorban, az Alföld költőjében is éltek bizonyos konzervatív, a föld szeretetével együtt járó érzések. Nála azonban még ez az érzés is bizonyos forradalmi hangulatvilágban és végeredményben egy nagy internacionális emberszeretetben tükröződik. A hazaszeretet őbenne a nép szeretetével egyenértékű érzés, és semmi esetre sem a grófok, alapítványi hölgyek ostoba és hazug hazafias-kodása. Ezzel szemben Petőfi egész mentalitása, minden egyes idegszála ama nagy eszmék felé feszül, melyeknek megvalósulásától a magyar mágnásvilág mai napig is irtózik. Igenis: Petőfi Sándor már a negyvenes években olyan kijelentésekre ragadtatja magát, amelyekért ma Magyarországon a legkisebb destruktívot is internálnák. „Haza csak ott van, hol jog iis van, s a népnek nincs