Májusfa [antikvár]

Kacagva fürdött a májusi napsugár az utca porában. A porból apró ezüst szemecskék csillogva verték vissza fényüket és távolabb egy üvegcserép szikrázva villant meg a ragyogó napsütésben. Az apró falusi házak, hosszú téli alvás után, levetették téli köntösüket. Új tavaszi ruhájukat öltötték magukra s kinyitották csukott, szomorú szemeiket, melyeken mohón ömlött be a napsugár, kikergetve belőlük a téli álmok megbujt posványos szürkeségét. Ugy sorakoztak fel nyitott, virágos szemeikkel, tarka-barka hátukkal és újra meszelt falaikkal, mint egy ünneplőbe öltözött, mozdulatlan processzió, amely ujjongva, örömtől repeső szívvel köszönti a diadalmas májust. Az árok partján bársonyos zöld fűszálak simultak egymáshoz. Sejtelmesen súgva bújtak meg s néha egy-egy kósza szellő lágyan felborzolta őket, mint selymeszöldes hajszálakat, A házak előtt hatalmas kuvaszok nyújtóztak el lustán. Vasárnap délelőtti ünnepi csend, templomos áhitat vonult végig a falu utcáin s bekopogtatott a hétköznapi élettől elfáradt lelkek ajtaján. A nap fent az égen már tavaszi ünnepi miséjét tartotta egy pár apró, kósza bárányfelhő segédlete mellett s áldón csorgatta le kebléről égi fényességét a falura. Az árokparton egy szöszke, nyolcéves gyerek üldögélt. Vele szemben, egy kis térségen egy májusfa állott. Ágai színes pántlikákkal voltak teleaggatva, melyeket vígan lengetett a tavaszi szél. Azt nézte kitartóan már hosszú idők óta. - De szép - súgta maga elé s nagy kék szemeit: boldogan legeltette a színes májusfán.