Mámor [antikvár]

Részlet a könyvből: A nézőtér elsötétült. Halk moraj, mint susogó tenger árja. Feszült idegek remegő várása... kigyúlt arcok... felnyílt szemek. A függöny szétlebbent zajtalan, puha suhanással. Tompított fény ... kékes-lila éjjeli hangulat. A nagy szinpad feltárulva egész valójával, mélységével széles horizontot mutatott. Csillagos égbolt, remegő, vibráló, távoli fények, égi lámpácskák csalódásig hűen, meglepő ragyogással. A zene búgva, mélyen, távolról hangzott. Andalítóan, álmodozó vággyal telve szállt a nézőtér fölé, belopózva minden zugába. A csillagos ég alatt, magasra nyújtott karokkal állott a férfi, a vágyódó, csodát váró, árva ember. Karcsú, fiatal Apolló, egyenesen, mozdulatlanul a halvány fényben. Márványteste, mint egy görög szobor, tökéletes vonalú. A zene felcsapott türelmetlen, ideges hangokkal, a vágy vad akarásával, a vér lázas keringésével... És megmozdult a gyönyörű szobor, remegve, türelmetlen várással, kéréssel, szerelemmel az ég felé. Nem tánc volt ez... Valami más... Valami visszafojtott, izgalmas keresés, a mozdulatok lassú és néha szilajon felgyúló vágya... A zene forróbb lett... remegőbb... mélyebb... A csillagok fénye besugározta az egész színpadot... Kékes, aranyos fények szálldostak szerte...