Már akkor is éltem... [antikvár]

Minden ember életében vannak kiemelkedő, valami miatt nevezetes mozzanatok, melyek utóbb az egyéni időszámítás sarokpontjait képezik. Azt mondja az ember: - Ja, ez még az előtt volt, hogy a Szegfű utcából átköltöztünk a Rózsa utcába. Vagy mégse? Nem, ez még biztosan a Szegfű utcában történt, mert emlékszem, hogy az ottani szomszéd gyerekkel beszéltük meg a dolgokat, akivel aztán már nem is találkoztam. A Rózsa utcában már és így tovább. Hasonlóan fontos pontok mindig kialakulnak a felnőtt élet során is. Ilyen például az érettségi. Esetleg a sikeres vagy sikertelen felvételi, az első munkahely, valaki halála, valaki születése, stb. Felhőtlen, boldog életek során - már ha van olyan egyáltalán - valóban csak az ilyen események válnak sarokpontokká. A mi generációnknak jutott más is. Gyermekkorom ilyen alapélménye volt a második világháború, ezen belül is, Budapest ostroma, amihez a pincelét hosszú hetei, hónapjai kapcsolódtak. A kulcsfontosságú élmény sajátossága, hogy utána már semmi sem lesz pont olyan, mint előtte volt. Ez még akkor is így van, ha csak a Szegfű utcából a Rózsa utcába költözött a család. Lehet jobb is, de rosszabb is. Tapasztalataim szerint az utóbbi a gyakoribb, és ez is hagy mélyebb nyomokat az emberben. Másik, a háborúhoz hasonlóan megrendítő, mindent megváltoztató esemény volt az én életemben a kitelepítés, majd utána, a nyomor mélységeinek megtapasztalása. Itt már nagyobb voltam, tudatosan éltem át és minősítettem is a magam számára ezt az időszakot. Haladjunk sorban: A háború előtti, azaz kisgyermekkori élményeim főleg vizuális jellegűek. Ma is megvan, ahogy kinézek az ablakon, látom a virágzó vadgesztenyefákat, bár ehhez a vadgerlék búgása is hozzátartozik. Tisztán fel tudom idézni azt az úgynevezett gyermekszobát is, amiben éltem. Azért csak "úgynevezett", mert anyámmal ketten éltünk, aludtunk benne, nem volt az én kizárólagos tulajdonom. Az volt viszont a kis, rácsos ágy, amelyben kisgyermekként aludtam. Ebben kellett aludnom később, a háború után is. Tisztán emlékszem a jelenetre, amikor feljöttünk már a pincéből, és végre mindenki a helyén, saját fekhelyén alhatott - akkor egyszerre csak kiderült, hogy az