„Már nyugosznak a völgyek" [antikvár]

Előfohász Más ez a mai nap. Annyiban is más, hogy az utolsó az évben. Es annyiban, hogy holnap, éjfél után néhány perccel azt mondhatnám: tavaly halt meg apám. Holnappal kezdődik a jövő év. Ez is mennyire közhelyszerű! De talán mégis ez az a nap -közhelyek ide és oda - mikor van időm kitekinteni a sorokból, a már megkezdett sorok elé kerülni, azok elé, mikor még volt apám. Év végi csendes áhítatként kezdem meg ezt a bekezdést. Akkor, mikor kinn, innen-onnan petárda durran és robban, szegény kutyák, aztán éjfélkor a pezsgősüvegekből durrognak ki a dugók Milyen jó, hogy a lélekben így is megmarad a háborítatlan csend, az egyáltalán nem zavaró és nem kényszerképzetekkel kierőszakolt Csend. Ez tölti be a hiányt, az űrt. Csend. A meg nem szólalás, az elhallgatás, az elfojtás alakzatai. Mint papíron és képernyőn a hófehérség: A csend. Az írással megtört, az önmagunkra figyelésé, a gyászé, a léleké. Akárhogy is hívom és szólongatom, én még maradok. Aki vagyok. Naplóíró. Mégis más. Mióta meghalt idén apám, másképp látok, látom a Azt. Ami egyszerre nincs és van. Nem tudom, milyen az. De mióta ő nincs, azóta van a van. Sőt, azóta több a van. És majdan én is megtapasztalom, nincs kivétel, mindazt, amit apám másként, többként él meg. Neki erről már tudása van. Mester, köszönöm, hogy a ma esti órában is rád tudok figyelni, köszönöm, hogy nem kell magamra erőltetnem az ájta-