Bővebb ismertető
Amennyit irtam, amennyit szomoru voltam, - az mind az én ifjuságom.
Ha láttam valamit, ha fájt valami, - és mennyi sokszor fájt az, amit láttam, - akkor irtam. Némelyik irásom csak annyi, mint egy könnyü sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még a szivünkben cseng, ha felébredtünk és nótával virágosodik ki a szájunk. Másik meg olyan, mint a felleges égboltozat, amiből a hideg eső hull, hogy alig ismerek magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor. Az ablakomat verte az eső és a papiros felett árnyékok jártak, a felhők árnyéki, amiket a szél hajtott az égen.
És mindig fiatal maradtam.